Az első nap után kicsit óvatosabban indultam neki a második etapnak - nem reggeliztem. Na jó, mondjuk úgy, hogy kihagytam a hotelbeli, európaiak gyomrára hangszerelt reggelit. Főleg azért, mert tudtam, hogy Ágival - vagyis Nar Gourmet-val- a halpiacon fogunk kezdeni. A Galata-híd tövében megbúvó apró halpiac igazi gyöngyszem - nem túl nagy, viszont minden atomfriss. Azt gondolnánk, egy olyan geolokációval megáldott város esetében, mint Isztambul, ez nem nagy szám. Pedig kevesen tudják, hogy a város egyik ikonikus halas szendvicsébe a fő összetevőt a híd lábánál lévő drágább éttermek, valamint a túlparton horgonyozó csicsás, turistacsalogató hajók már Norvégiából importálják. A piacon szerencsére még helyi hal kapható. Ez is lett volna a reggelink, ha hajnali fél kilenckor már nyitva lett volna a szendvicséről híres bódé. De mivel még csak a nyitás előkészületei zajlottak, átmentünk Isztambul legrégebbi baklavázójába, a Karaköy Gulluoglu-ba, egy laza kis reggeli cukorsokkért.
Az 1800-as években alapított baklavázó máig a Güllük tulajdonában van. A család egyik őse jó 150 éve kitanulta az alapvetően arab édességnek számító baklava készítését Aleppóban és Damaszkuszban, majd megnyitotta az isztambuli üzletet.
A mára a világ legnagyobb baklavaüzemévé avanzsált egykori üzletben ma is számtalan finomságot kóstolhatunk. A gaziantepi pisztáciával töltött baklava mellett például olyan különlegességeket, mint a yufka tésztába tekert pisztáciamassza, a dürüm, vagy a kadayif, a cérnametéltből készült, sziruppal bőségesen átitatott édesség.
Mi ketten összesen ötöt feleztünk el, én így is az éves cukormennyiségem jó részét magamba nyomtam, és őszinte csodálattal néztem a mellettem kétszer ekkora mennyiséget eltüntető törököket.
A baklava után visszamentünk a halpiacra, hogy beszerezzük a balik ekmeket, ami szó szerinti fordításban halas szendvicset jelent. A grillen pirított apró halakat rengeteg friss zöldség kíséretében belenyomták nekünk egy roppanós, friss zsömlébe. Persze tudom, hogy álmodozom, de nagyon nem bánnám, ha a körúti kebabozók helyét ilyen halasstandok vennék át.
A még mindig bőven tartó cukorsokk és a kiadós halas szendvics után úgy döntöttünk, akkor most legalább két órán át nem eszünk - addig is megnéztük az egyiptomi bazárt. A régebben nyüzsgő bazár most egész kényelmesen bejárható volt. Az elmúlt évek robbantásai miatt nagyon visszaesett a turizmus Törökországban. Beszereztünk némi helyi fűszert és főzőkelléket - mert mit ér az élet egy öt centis oszmán stílust utánzó fűszerőrlő nélkül - , majd elindultunk megkóstolni a kokorec-t, ami ugyan nagyon népszerű Törökországban, de idehaza valószínűleg sokaknál kiveri a biztosítékot.
A kokorec ugyanis nem más, mint nyársra szorosan feltekert, faszénen roppanósra sütött báránybél. Nyami. Amúgy tényleg. A báránybelet megtöltik kevés hússal és faggyúval, majd jó vastagon feltekerik, és faszén felett megsütik. Tálalás előtt apró darabokra vágják, így látványban nem nagyon különbözik az általunk is ismert, pitába gyömöszölt húscafatoktól. Rengeteg oregánóval fűszerezik, az íze pedig mennyei!
Biztos azt hiszitek, hogy haragszom a hazai török büfékre, hogy mindig ezzel jövök, de szerintem sokkal jobb lenne, ha ilyesmit lehetne kapni városszerte a holland import csirkéből csirkével készült töltött piták helyett.
Ezzel még mindig nem volt vége a napnak - kora délután a Süleymaniye mecset tövében egy valamikori ispotányból lett étteremben megkóstoltuk a kuru fasulyét. A nevezett étel egy borlottihoz hasonlító, de annál sokkal nagyobb fehér babból készült paradicsomos egytálétel, amihez kísérőnek nagyon űrű, savanykás joghurt jár. Külön érdekesség, hogy a hely annyira híres erről az ételről, hogy bár más is volt az étlapon, a körülöttünk ülő szinte összes vendég előtt ugyanez az étel volt.
A következő, és aznapi utolsó állomásunk a közeli Vefa Bozacisi volt. Isztambul leghíresebb bozázójában - meglepő módon - bozát lehet kapni.
A boza fermentált kölesből készül, ízre olyan, mint egy sűrű körteturmix, ízleléskor először édeskés, majd savanyú, és sűrű, mint egy pohár joghurt.
A bozázó maga annyira régi, hogy a falon, díszhelyen Atatürk bozázós poharát is megcsodálhatjuk. A nagy reformer maga is itt szürcsölgette legszívesebben ezt az italt. A bozához amúgy nagyon jól megy a pirított csicseriborsó, amiért mindenki a szomszéd üzletbe jár - a Vefa Bozacisiben nem kínálnak hozzá - és a fahéj.
Mivel ez ma egy ilyen inkább édes, mint sós napra sikeredett, egy egészen bizarr étellel fejeztük be a túrát. A Hafiz Mustafa nevű, amúgy a párizsi cukrászdák kínálatát is megszégyenítő édességparadicsomban Ági törökül rendelt, majd elém tolt egy szép barnára karamellizált pudingot: kóstoljam meg, és mondjam meg miből készült. Állagra olyan volt, mint egy rezgős puding, ízre mint a tejbegríz, csak sokkal édesebb, és éreztem, hogy a textúrája mintha kicsit szálas lenne.
Mikor tizenötödszörre sem találtam ki, hogy mi a titkos alapanyag, akkor Ági elárulta, hogy ez a kellemes, édes, tejbegrízhez hasonló puding bizony csirkemellből készült.
A neve kazandibi, ami kemencét jelent - régen a kemence hátuljába tették a kis adagos pudingokat.
Az utolsó napon aztán felcserélődtek a szerepek. A-ból B-be cikkázás és mindennek a megkóstolása helyett mi etettük meg Isztambult - de ez egy következő történet lesz!
Ezt olvastad már az ízHUSZÁR Magazinon?
Hogyan egyél meg 24 féle ételt 24 óra alatt -Felfaltuk Isztambult, 1. rész
