Elöljáróban elmondanám, hogy a fenti kérdésekre sajnos nem fogok tudni egyelőre válaszolni. A könyvnek is, amelyről most szó lesz, csak részben sikerült. Rendhagyó részhez érkezett a régi szakácskönyveket bemutató cikksorozat, mert ez alkalommal egy 1983-as könyvről lesz szó, amely nemrég akadt a kezembe, és amely mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Ez a könyv a Zenei ki mit főz? – Muzsikus szakácskönyv címet viseli, és nem csak a borítója hökkenti meg az olvasóját:
Én a ’80-as években csupán néhány évet éltem, annak is a nagy részét boldog öntudatlanságban, de az az érzésem, hogy ez a könyv magában hordozza ennek az évtizednek a legemblematikusabb stílusjegyeit. Megjelenik benne az egész falat betöltő erdős tapéta, a nyugatról behozott, angol feliratos szószos dobozok, a műtermi sterilségű, kaotikus stílusú enteriőrök és a ’80-as évek magyar gasztrodivatjának jellemző fogásai.
Nem egészen világos számomra, hogy mi volt ennek a könyvnek az alapvető célja. Egyrészt szakácskönyv akar lenni, amely rendszerezve tartalmaz valóban sokféle fogást láthatóan a teljesség igényével, sőt, szómagyarázatot, etikett-tippeket és tartalomjegyzéket a receptekhez. De mindeközben zenészek receptjeit sorolja fel, méghozzá sokakét, személyes történetekkel, fotókkal. Illetve zeneszerzőkét (pl. Németh Amadé, Szokolay Sándor), zongoristákét (Baranyai László, Gonda János), kritikusokét (pl. Feuer Márta), karmesterekét (pl. Fisher Iván), operaénekesekét (pl. Gregor József, Gulyás Dénes, Lehoczky Zsuzsa), nóta-, operett- és táncdalénekesekét (pl. Koós János, Kovács Apollónia, Soltész Rezső, Zalatnay Sarolta) és más zenészekét, zenei írókét. Sőt, magának a könyvnek a szerkesztője és kiadójának tulajdonosa is közli kedvenc receptjét, csak épp a nevüket nem tüntetik fel mellette.
Bár a mártásokhoz is van ABC-rendes névmutató, a zenészekhez nem tartozik. Na de nem akarom én kritizálni ezt a könyvet, sokkal inkább mulattat, mint bosszant. És van egy olyan érzésem, hogy sokaknak van meg valahol a könyvespolc egy eldugott szegletében. Ráadásul a Zeneműkiadó gondozásában jelent meg, ami elsősorban azt jelenti, hogy nem szakácskönyvszerkesztők dolgoztak rajta, másodsorban pedig talán azt, hogy egy népszerű, de mégis a zenéhez kapcsolódó könyvvel akarhattak előrukkolni. Egyébként maguk a receptek szerintem egész jók, sok külföldi étel leírásával a korszellemhez képest viszonylag autentikusan. Csak azok a fotók! Az arckifejezések, a konyhák, a pózok, a ruhák és azok a csodás frizurák!
Az ember úgy van összerakva, hogy egyfajta lesajnáló, de szeretetteljes nosztalgiával forduljon a korhoz, amelyben felnőtt. Számomra tehát a ’80-as éveknél csak a ’90-es évek tűnnek röhejesebbnek, de attól még nagyon jól esik ezekre az időszakokra gondolnom.
Úgy döntöttem, hogy még egy héttel megtoldom ezt a rendhagyó alkalmat, és a jövő héten egy egész menüsort főzök ebből a könyvből. Méghozzá Kodály Zoltán levesét, a főételt Rásonyi Leila hegedűművésznőtől, a desszertet pedig a könyv felelős szerkesztőjétől (!). Remélem, sikerült meghoznom a kedveteket egy kis nosztalgiához.
