Azt, hogy a gyerekeknek szükségük lenne szabályokra, valószínűleg minden gyerek csípőből cáfolná. De mi, felnőttek már csak tudjuk, hogy igazunk van. Szabályok kellenek, ha másért nem, hát azért, hogy időnként áthágjuk őket. Kell napirend, hogy ne késsünk el mindenhonnan, kell rendrakás, hogy ne veszítsük el mindenünket, kell idő a tanulásra, rajzolásra, játékra és mesére, az étkezésre, a mozgásra, okosodásra és butulásra egyaránt. És kellenek olyan napok, amikor az egésszel senki nem törődik, de ezeket a napokat csak akkor élvezhetjük igazán, ha egyébként vannak szabályaink, amiket betarthatunk.
A kicsiknek véleményem szerint különösen nagy szükségük van a rendszerességre vagy szabályokra, ha úgy tetszik, mert számukra a világ jelentős része még ismeretlen, újdonság. Kell, hogy legyen valami, amihez igazodhatnak, ami alapján reagálhatnak a benyomásokra.
Viszont a szabályok a környezettől függően változnak. Máshogy kell ebédelni az oviban, mint otthon, máshogy kell kérni a nagyitól, mint anyától, és máshogy kell megköszönni a dédinek, mint a nagyinak. Nálunk például alapszabály, hogy ebéd/ vacsora előtt nincs édesség, de még gyümölcslé sem, mert ha az én csemetéim ilyesmit látnak, akkor addig képesek viribülni, amíg van hely a pocakjukban (sőt, már olyan is megesett, hogy azon is túl…). Viszont amint megérkezünk valamelyik dédihez, attól függően, hogy éppen melyiknél járunk, mindkét gyerek rohan a kamrába/ hűtőhöz, hogy azonnal magához vegyen egy szívószálas üdítőt/ túrórudit. Persze ehhez köze van a dédik kitartó munkájának is, hogy eleinte minden látogatásunkkor szelíd erőszakkal kínálgatták a dédunokákat. Érdekes módon az ilyesmi semmilyen frusztrációt nem okoz a gyerekeknek, nem érzik úgy, hogy most a szülői szabályok ellenére cselekednének, de otthon sem kérik rajtunk számon, hogy miért nincs úgy, mint a dédinél.
Vagy a nagyinál, hiszen ott is minden egészen másképp zajlik. Ott például gyakran megesik, hogy valami olyan fergeteges programot sikerül délutánra kitalálni (fergeteges alatt teljesen hétköznapi dolgokat, pl. udvaron rohangálást kell érteni), hogy már rég fürdésidő van, mire leülnek az asztalhoz vacsorázni. Ettől is lesznek ezek a látogatások alkalomszerűek, a velük töltött idő különleges. Sajnos viszonylag ritkán találkozunk a nagyszülőkkel, dédikkel, és szerencsére viszonylag gyakran van lehetőségünk ilyenkor magukra hagyni a kicsiket ezekkel a hétköznapitól eltérő szabályokkal (és persze a nagyszülőkkel). Igyekszünk nem beleszólni egymás módszereibe.
Én is emlékszem még, hogy gyerekkoromban a mamánál töltött fél nyarakon a rakás unokatestvéremmel miután egész nap rohangáltunk, sároztunk, bunkert építettünk a kertben, szurtosan, fáradtan lerogytunk egy-egy májkrémes-hagymás kenyérrel, és néztük az esti mesét. Pedig otthon a koszosság és a tévénézés is kizáró ok lett volna a vacsorához. Talán a gyerekkori példa miatt, talán meggyőződésből, de jól esik a tudat, hogy amikor a gyerekeim nincsenek velem, akkor teljesen új, esetleg életre szóló élményekkel – és szabályokkal – gazdagodnak.
