A tájjelegű ételekhez a XX. század egyáltalán nem volt kegyes. Korábban bárhová mentünk a világon, száz kilométerenként más-más ételt készítettek a helyiek. Az ételek receptje faluról falura, városról városra változott. A XX. század ipari robbanása és a modernizáció aztán elmosta ezeket a különbségeket, és ma megkaphatjuk ugyanazt az ételt Milánóban és Nápolyban, de akár Pekingben és Los Angelesben is. Azokban az országokban, ahol a gasztronómiának nagy híre van, újabban előveszik és leporolják ezeket a rég elfelejtett recepteket - nézzük, mi az , amit mi újratanulhatnánk. Elsőként Zalából.
Az ország egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja dimbes-dombos tájaival, aprócska falvaival tökéletes célpont biciklitúrára, nagy sétákra és régi ízek megismerésére. A terület infrastruktúrája egészen a harmincas évek közepéig meglehetősen fejletlen volt - a nehezen megközelíthető, városoktól távol eső kis falvak így a kezdetektől önfenntartásra rendezkedtek be. A nehézkes áruellátás miatt boltba csak a XX. század elején kezdtek rendszeresen járni, akkor is csak olyan alapszükségletekért, mint a só vagy a petróleum. Az élelmiszerek legnagyobb részét otthon termelték meg. Még a szegényebb parasztportákon is tartottak csirkét, libát vagy más baromfit, a nagyobb mennyiséget adó haszonállatokon pedig gyakran osztoztak. Emiatt az elzártság és önfenntartás miatt a zalai konyha a helyben megtermelt alapanyagokra építkezett. Így alakult ki az a sajátos zalai ízvilág, amit a háború utáni társadalmi átrendeződések és a klasszikus paraszti életforma megszűnése sem tudott teljesen eltörölni.
A zalai konyha leggyakrabban használt alapanyagai a hajdina, kerekrépa, burgonya, kukorica és gomba voltak. A savanyított kerekrépa az egész ország területén Zalában volt a leggyakoribb. Húst, főleg marhát vagy disznót inkább csak ünnepkor fogyasztottak - értem ez alatt a nagy számú rokonságot és szomszédságot felvonultató eseményeket, mint például a lakodalom, mert szegényebb helyeken karácsonyra is csak szárnyas jutott. Ahol volt lehetőség a disznóvágásra, ott a kocsonya a karácsonyi menü fontos pontja volt. Zalában, de még a Mura vidékén is szokás volt a gyermekszületéskor és keresztelőkor fumut készíteni. A fumu egy speciális, baba formájú fonott kalács volt, amelyet az ünnep csúcspontján felvágtak és szétosztottak a rokonság közözz - ezzel jelképezve a családi összetartást.
Hétköznapokon az egyszerű, húsmentes, laktató fogásokat részesítették előnyben.Mai napig is mindenki által ismert étel a dödölle, a lisztes-krumplis egytálétel - ennek van egy zalai változata is, de mint minden parasztételnek, ennek sincsenek kőbe vésett szabályai. Kenyérsütéskor, vagy ha a kemencét begyújtották, gyakran készítettek kemencés lángost, langalit. A ma ismert, feltéttel bőségesen megpakolt változat helyett a sima kenyértésztát csak zsírral vagy vízzel kenték meg sütés előtt, és csak sütés után dörzsölték be fokhagymával, kenték meg tejföllel. Zalában nagy hagyománya volt a babos ételeknek - leveseknek, főzelékeknek, pogácsáknak - az aszalt szilvának, amit nemcsak süteményekben, de például az említett bablevesbe is tettek, valamint a ma olyan népszerű tökmagnak és tökmagolajnak. Az egyik leggyakrabban készített édesség a hájas kráfli volt magában, vagy éppen szilvalekvárral töltve.
Zalában, Vas megyében járva ha szerencsénk van, még ma is belefuthatunk ezekbe a régi ételekbe, ha pedig még nem kóstoltuk őket, ideje kipróbálni - akár Zalában vagyunk, akár másutt az országban.
