Hogy mióta főzök? Nem tanított igazán senki, szóval nehéz lenne megmondani a pontos idejét. Egyszer csak észrevettem, hogy megszólít a piacon a csábos paradicsom, felém integet a kicsattanóan zöld petrezselyem, és édes illatával hívogat a sárgadinnye. (Különösképpen nem érdekelte, hogy nem szeretem.)
Szóval, egyik napról a másikra álltam neki főzni. Aztán jött az egyetemi Vacsora Klub (Nem összekeverendő a Vacsora Csatával!), ahol már hatod magamra főztem majdnem minden harmadik héten. A főzési szokásaimat azóta sem adtam fel. Ha tehetem, mindig hívok valakit, akivel el lehet költeni egy csöndes, kellemes vagy egy beszélgetős, borgőzős vacsorát.
Szeretek főzni, szeretek a főzésről írni, és mindenek felett szeretek másoknak főzni. Azt a pillanatot ugyanis nem lehet felülmúlni, mikor a meghívottak hirtelen elcsöndesednek az első falat után. Valószínűleg tapasztaltátok már ezt ti is.
Közeleg anyák napja, szerencsére még épp annyira távol van, hogy akár egy komolyabb hangvételű süteménynek is nekiveselkedjünk. Hiszen anyukáink úgyis megérdemlik az eleganciát!