Póréhagymával töltött csirkemell
Ahogy az életben, minden dologban, az egyszerűséget vallom a konyhámban is. Minden este 7 órakor menetrendszerűen feltűnik az ember a konyha küszöbén, akinek egy élete, egy halála, nem akarja kipróbálni, milyen egy joghurtot vacsorázni, ha akkor is estünk haza, valamit enni kell. HÚST. Az évek rutinja kialakított egy sémát a húsételekben, ami nagyszerűen működik. Így hangzik: zöldséged a fűszered, ne hagyd, hogy kiszáradjon, és ha beleharaptok, ropogjon a megpirult teteje. A zöldségek részesülnek a saját zsírjában, levében puhuló hús ízeiből és viszont. Tél végén beérem azzal a növénnyel, ami akkor is harsogja haragos zöld színét, amikor a hóból kandikál ki, elrejtve termését. Szent Hildegárd óva intett a fogyasztásától, de ahogy a franciák, én is csak huncutul beledobom a kosaramba, és jót eszünk belőle. Ez a póréhagyma, annak is a téli fajtája, ami túléli a fagyokat. Szerencsére nagyon alkalmazkodó, jó barátságban van minden olyan húskészítmény ízével, ami a téli disznótoros, a kamra feltankolása után épp erre a borongós időre érik össze. Hedonista lakomát főzhetünk belőle, a zöldségek részesülnek a saját zsírjában, levében puhuló hús ízeiből és viszont. A szalonna zsírját a szivacs funkciót ellátó kukoricakása szívja magába. Kicsit ropog, kicsit forró, nagyon jó.
