És te minden nap főzöl? Ez az a kérdés, amit a leggyakrabban megkapok, és a válaszom minden esetben a megnyugtató nem. Sőt, van olyan is, hogy nincs kedvem főzni. SŐT! Van olyan is, hogy még akkor sem tudom rávenni magam, ha estére baráti iszogatást szerveztem és beharangoztam, hogy a kajarészt én állom.
Ennél az ominózus esetnél történt, hogy mivel nem akartam teljesen beégni, áthidaló megoldásnak kitaláltam, hogy a helyzetet és saját becsületemet toastokkal oldom meg.
Azért annyi tartás volt bennem, hogy a sonkás-sajtos, szalámis-paprikás koncepciótól elrugaszkodjak,
de emellett szempont volt az is, hogy azért ne kelljen sokkal több energiát belefeccölni. A megoldásom a következő volt: füstölt makrélás sajtkrém, rusztikus bruscetta és édesköményes almasaláta. Gyors kör a zöldségesnél meg a közértben, aztán irány haza, mert az idő az persze szokás szerint szűkös volt. Mikor elkezdtem kipakolni a szajrét, akkor jöttem rá, hogy szuper, mindent megvettem a kencékhez, csak az alap maradt le, a dolog alfája, a kenyér. Nagyszerű, akkor ezt most oldjuk meg!
Ír, szódás kenyeret előtte sohasem sütöttem, de a hír elért hozzám, hogy pofon egyszerű, baromi gyors, és bár ne várjunk tőle többéves kovásszal felhúzott, kézműves, roppanós héjas csodát, de teljesen megállja a helyét. Jött a gyors guglizás, hogyan is kell ezt összedobni, meg az újabb felismerés, hogy ebbe írót illik tenni. Még én sem vagyok annyira elvetemült, hogy “csak úgy” álljon egy doboz író a hűtőszekrényemben (pedig vannak ott érdekes dolgok, ugye), de volt valami más.
Pár hónapja, amikor elkezdtem dolgozni az idei bícsbádin, a sokat hallott kockahastermelő fehérjeadagom biztosítása érdekében rápróbáltam újra a kefirre.
Gyerekkori trauma volt ez nekem, anyám vette rendszerint magának, és amikor egyszer én is megkóstoltam, hát nem lettünk nagy haverok. Rég volt, eltelt azóta húsz év, mondom nézzük meg újra. Szkepticizmusom ellenére vagy inkább a magamba mantrázott “ez jó lesz neked meg egészséges is” szöveg miatt egészen bejött, úgyhogy elkezdtem iszogatni. A kezdeti lelkesedésem és az újdonság varázsa viszont már apadni látszott bennem, ami azt jelentette, hogy bár megvettem, felhörpintésben már kevésbé voltam szorgos. Szóval ott volt egy nagy adag kefir, szuper, jó lesz az író helyett. És tényleg.
Azt szeretem ebben a kenyérben, hogy még csak túlkeverni sem szabad.
Ha összeállt, mehet sütőpapírral bélelt öntöttvas edénybe (vagy akár egy kerek jénaiba is), sütőt csumára kell állítani, lefedve bepakolni, és 30-35 perc múlva, amikor már nem dagad tovább, lekapni a fedőt és rápirítani. Ennyi és kész. Úgyhogy ha neadjisten bárki hasonló bakiba csúszna, hogy elfogyott a kenyér, pedig nagyon kéne, ennek bátran fogjon neki!
És akkor most essék szó a toastokról is! Kezdésnek itt van a füstölt makrélás sajtkrém. A hal bőre mehet a kukába, a húst padig szép aprólékosan le kell fejtegetni a gerincről és szálaira szedegetni. Azért csinálom én aprólékosan, mert szálkaparám van, úgyhogy minden darabkát tüzetesen átvizsgálok. Egy tálba mehet natúr sajtkrém, kicsi tejföl, ecetes torma meg só-bors, bele a hal, villával összetörni, és már lehet is kenni.
A következő a sorban a rusztikus bruschetta. Sok érett, édes, színes paradicsom, kevés lila- meg fokhagyma, kapribogyó, friss bazsalikom, olívaolaj meg balzsamecet, só-bors és csókolom. Basic verzió, a sajttal pont tökéletes.
Az utolsó a repertoárban az almás-édesköményes saláta - a nevében szereplő szépségek mellé még kell bele angolzeller is. Az “öntethez” pedig tejföl, kicsi majonéz, mustár, az elmaradhatatlan só-bors, a csinosítás meg egy csokor petrezselyem.
Szóval a lényeg: ha SOS kenyér kell, ehhez az ír, szódás sztorihoz jó eséllyel mindenetek van otthon, ha pedig kicsit fenszibb, de mégsem hiperbonyolult partiszendókra vágytok, akkor én ezt a három ötletet dobom be nektek.
