Báránypörkölt Zolitól
A bárány vagy birkapörköltet a szűk családomban csak ketten szeretjük a feleségemmel, ezért ritkán, csak a baráti körnek szoktam főzni. Sajnos tavaly a betegségem miatt ez kimaradt, úgyhogy most kettőzött elánnal fogtam hozzá. A húst ismerős tenyésztőtől, a házi vágáskor szoktam venni, aminek kettős előnye van. Egyrészt, a tartási körülményeket ismerem, másrészt nem ipari vágást végez, ezért a csöves csontokat fűrészeli, és nem bárddal darabolja össze. Nem mellékes, hogy mindig szoktam a belsőségből is kapni, ami a jelen esetben egy fél szívet, májat és egy rész tüdőt jelentett. Az idén egy, a festői zalai dombok között megbúvó présházban főzhettem. A vendéglátónk megtisztelt azzal, hogy a vadonatúj rozsdamentes bográcsát szentelhettem fel. Ez a főzés során igazán nem villanyozott fel, mert ilyen vacakkal még nem volt dolgom. Mielőtt bárkinek is megfordul a fejében egy vékony rozsdamentes lemezből mély húzással előállított bogrács vásárlása, nagyon gondolja meg. Inkább a rokonságánál vagy a zsibpiacon kutasson fel egy rozsdás vasbográcsot. A vakrozsdát igaz, hogy kemény munkával, de ki lehet csiszolni, de abban legalább lehet főzni és nem kell attól félni, hogy odakapja az ételt. Még szerencse, hogy éltem a gyanúperrel és nagyon óvatosan tüzeltem. Az biztos, hogy a legkisebb vasbográcsomat, amiben nyolcadikos korom óta nem főztem és csak tálalásra használom (ez van a fényképen), sem cserélném el érte. No ennyit a technikai okosságról. A birka vagy báránypörkölt vörösborral történő megszenteléséről egymástól szögesen eltérő vélemények vannak. Mivel sem kun, sem jász nem vagyok, és a bort is szeretem, ezért mellette teszem le a garast. Mindent összevetve, az ebéd után nem sok maradt a pörköltből.
