Ilyen az elefánt-mennyország - napi 200 kilogramm étel és akár 3800 liter víz, elképesztő!

Az Elephant Heaven Kanchanaburi-tól közel egy órára található a mianmari határ mellett, Bangkokból nagyjából 3 óra alatt lehet ideérni. A rezervátum korábban tipikus thaiföldi szórakoztatóegységként működött, azaz a turisták elefántháton utazhattak, és betanított bemutatókat nézhettek meg. Aztán gondoltak egy nagyot, és elkezdték „felszabadítani” az elefántokat, így itt jelenleg tizenkét ázsiai nőstény elefánt éli boldog és szabad napjait.

Nem véletlenül ilyen hatalmasak ezek az állatok, napi 200 kilónyi ételt esznek - fejenként. Inni is sokat isznak, átlagosan 50 gallont, ami nagy melegben 80-100l is lehet, egy gallon nagyjából 3,8 liter.

Több száz kiló dinnyét vágtunk fel nekik, amit héjastul-mindenestül ettek.

A mohóbbak akkor is nyújtogatták az ormányukat, ha még benne volt az előző darab dinnye, és mindeközben úgy néztek ki, mintha jókedvűen nevetnének.

A dinnye mellé készítettünk nekik rizsből, banánból, korpából és sóból álló golyókat is, amiket szintén nagy örömmel vettek.

A fentiek mellett kis túlzással mindent megettek, ami az erdőben szembe jött velük sétálás közben - a pálmalevél határozottan nagy kedvenc volt.

Az etetés után jött a közös séta az erdőben, aminél hangulatosabb dolgot nehezen tudnék elképzelni.

Ha a lábamra lépett volna az egyik, akkor a nevetés könnyen sírásba torkollik, de nagyon barátságosak voltak, én pedig óvatos, így olyan volt, mintha egy hatalmas kutyát sétáltatnék, aki nem a labdát hozza vissza, hanem egy fatörzset.

Amikor esznek, nem szabad őket piszkálni, de séta közben bátran lehet simogatni és ölelgetni őket. Ez utóbbi leginkább az ormányukra vonatkozik, megnézném azt az embert, aki képes egy teljes elefántot átölelni.

Ha valaki esetleg még nem látott volna elefántpopóból sormintát.

Hogy óvják a bőrüket, gyakran vesznek sárfürdőt, és én elég hamar rájöttem, hogy a fehér póló nem a legjobb választás, ha egy dagonyázó elefánttól egy méterre állsz. Hatalmas élvezettel locsolták magukat, és fontos is az odafigyelés, mert sokáig kell magukra vigyázniuk: ezek az elefántok 100 évnél is tovább élhetnek. Ebben a rezervátumban a legfiatalabb példány 25, a legidősebb 60 éves volt. Mellesleg ez a kép szerintem egy lemezborítónak is tökéletes lenne, ha egyszer Babar-ék zenei karrierbe fognának.

Ha megunták a sarat, akkor elmerültek, a vízben és boldogan prüszköltek meg trombitáltak, pont úgy, ahogy a mesefilmekben.

Bár a kutyákhoz hasonlóan a parancsszavakra hallgatnak, azért volt, akit nehéz volt kiimádkozni a vízből, annyira élvezte.

Séta közben megpihentünk egy fából készült kis tákolmányon, ahol - ha maga az esőerdő nem lett volna elég fantasztikus - a távolban legelésző elefántokat láthattunk, egy-kettő pedig jött kunyerálni és az ormányával bökdösni, hátha van még nálam egy-két dugi banán.

Végig nagyon barátságosak voltak, ment a pacsizás is.

Sokat nyomott a dolgon, hogy a leglazább idegenvezetőm volt, akivel életemben találkoztam. Ha egy elefánt odament kunyerálni, amíg ő valami dohányszerű dolgot rágott a többi elefántápolóval, akkor mindig volt a bácsinál valami, amit tudott adni neki helyette.

Jól tudott angolul, de többnyire két dolgot ismételt, a „no danger”-t és az „oke oke oke”-t.  Folyamatosan mondta, hogy menjünk közelebb az elefántokhoz, dőljünk nekik és hasonló ötletek, részéről az is teljesen „okeee” volt ha beguggoltunk az elefántok alá, ahogy azt velem prezentálta is.

Ebéd után újabb sétára indultunk az erdőben, aminek a vége közös fürdőzés volt a történelmi Kwai folyóban. Együtt mentünk be a vízbe az elefántokkal, és az időzítés is pont jó volt, mert épp akkor kezdett rá egy trópusi zivatar. Vödörből öntöttük a vizet az elefántokra, majd kézzel is sikáltuk a bőröket, hogy kitisztítsuk belőle a sarat. Természetesen amikor kimásztak, az első dolguk az volt, hogy megint jól összekoszolják magukat.

Emlékeim szerint korábban csak egyszer-kétszer úsztam folyóban, így kicsit meglepett a sodrása, főleg akkor kellett ezzel kalkulálnom, amikor megindultam az egyik távolabbi elefánt felé, és a víz egyenesen a „karjaiba” repített volna. Végül mindketten ügyesen manővereztünk, és volt nagy egymásra találás.

Nagyon fájó szívvel búcsúztam el a helytől, és ha megint Thaiföldön járok, akkor mindenképp újra meglátogatom az elefántokat, mert Bangkoknál is nagyobb élményt nyújtott az Elephant Heaven. Ha te, vagy egyik ismerősöd Thaiföldön jár a közeljövőben, és kedvet kaptatok az elefántrezervátumhoz, akkor itt pontosan meg tudjátok tervezni az utatokat, de sok más országhoz is részletes útitervezőt olvashattok, valamint facebook-on is megtaláltok!